Ragasztószalag és Kordonszalag

A régészeti emlékek tanúsága szerint az ősember már mintegy 200 ezer évvel ezelőtt használta a nyírfakátrányt kőszerszámai alkotórészeinek össze tapasztá-sára. Több összetevőből álló ragasztóanyagot 70 ezer éve alkalmaztak először -mai ismereteink szerint- Dél-Afrikában kőbalta készítésére. Ötzi, az olasz–osztrák Alpokban megtalált, mintegy 5300 évvel ezelőtt élt vadászó „jégember” nyilainak tűzkőből készült hegyét faszén és nyírfakátrány keverékével tapasz- tották a nyílvesszőhöz, s ezzel a keverékkel erősítették a gleccsermúmia mellett talált rézbalta fejét is a nyélhez.

Kr. előtt 4000 körül fakéregből nyert gyantát használtak törött agyagedények javításánál, a babiloni templomokban elhelyezett szobrok elefántcsontból készült szemgolyóit pedig bitumenes kötőanyaggal rögzítették. A természetes ragasztókat, mint a méhviasz, a gyanta és a bitumen már az ókorban használták. Az ókori egyiptomiak állati bőrből és csontból készült ragasztókkal dolgozták fel a fát.

Tudjuk, hogy az ókori görögök ragasztóanyagokat fejlesztettek ki az asztalos- iparban való használatra, és elkészítették a ragasztó recepteket, amelyek összetevőként a következőket tartalmazták: tojásfehérjét, vért, csontot, tejet, sajtot, zöldséget és gabonát. A rómaiak többek közt kátrányt és méhviaszt használtak ragasztóanyagként, építkezéseiknél pedig vulkáni hamuból és homokból kikevert habarccsal dolgoztak.

Körülbelül 1750-ben, az első ragasztó vagy ragasztó szabadalom kiadták Nagy-Britanniában. A ragasztó halból készült. A szabadalmakat ezután gyorsan felhasználták a ragasztókhoz, természetes gumi, állati csontok, hal, keményítő, tejfehérje vagy kazein felhasználásával. A középkori szerzetesek tojásfehérjét használtak az arany levelek szent kézirataikkal való összeillesztésére. Egyes források szerint a középkori Európában és a Távol-Keleten állati eredetű anyagokat használtak egyebek mellett hangszerek javítására, illetve festékek kötőanyagaként.

Az újkori történelemben a 17. század végétől kezdődött a ragasztószerek ipari méretű használata. Az első, állatbőrt feldolgozó ragasztógyár Hollandiában létesült 1690-ben, ezt követően 1750-ben szabadalmaztatták Nagy-Britanniában a halenyvet.

A nyomásérzékeny ragasztószalag feltalálása Dr. Horace Day sebész nevéhez fűződik, aki 1845-ben klinikai alkalmazásra textilcsíkot látott el természetes gumiragasztó anyaggal. Ez egy kezdetleges tapasz volt, amit a kötözések során rögzítésre használtak. Azelőtt szövött anyagokat használtak különféle ragasztó anyagokkal átitatva.  Találmányát eredetileg ipari célra szánta, de bebizonyo- sodott, hogy szélesebb körben felhasználható a ragasztószalag. 1924-ben a Du Pont kifejlesztette a celofánt. A következő lépés az 1920-as években a kétszínre festett autók népszerűvé válásával történt. Az autógyártóknak szükségük volt egy olyan, használat után könnyen eltávolítható anyagra, mely az autók festése során sérülés nélkül lehet eltávolítani. A problémát 1925-ben Richard Drew, a Minnesota Miningand Manufacturing Company mérnöke (3M) az olajokkal és más anyagokkal kevert, gumialapú ragasztóval ellátott, ragacsos Maskingtape („maszkolószalag”) kifejlesztésével oldotta meg. Ez volt az első papírhordozóra felvitt, nyomásra érzékeny ragasztószalag. Ezután indult el a nyomásérzékeny ragasztószalagok gyártására épülő iparág igazi fejlődése. 1940-ben a Johnson and Johnson állt elő egy vízálló, polietilénnel bevont textilragasztószalaggal, a háború szükségleteinek ellátására. Az idők során a felhasznált természetesgumi ragasztóanyag mesterségesre, a textil, illetve papírhordozó regeneráltcellulóz- ra (celofán) változott, az igény maradt a régi.

A második világháború alatt egy Vesta Stoudt nevű 50 éves nő egy hadianyaggyárban dolgozott az Egyesült Államokban. Napi munkája a lőszercsomagolás volt. Vesta Stoudt fedezte fel, hogy akkoriban a lőszerdoboz lezárási módjával volt probléma, ami kényelmetlenné tette a szétszerelést. Kiderült, hogy az amerikai hadsereg a lőszert egy lezárt dobozba helyezte, hogy megakadályozza a nedvességet. Kell egy kis idő, amíg a katonák kinyitották. Vészhelyzetben ez emberéleteket is követelhetett.

Vesta Stoudt fia a haditengerészetnél szolgált, érdeklődését a fia biztonságával kapcsolatos aggodalmai inspirálták. Remélte, hogy lerövidítheti a lőszeres dobozok szétszerelésének idejét, és kiharcolhatja a katonák győzelmet a csatatéren. Rájött, hogy sima szövésű csíkot használjon szalag készítéséhez. Ha a lőszeres doboz zárására használnák, kényelmesebb lenne a katonáknak kinyitni. Ez az ötlet tette őt a későbbi „a szigetelőszalag anyjává is.” Vesta Stoudt’. ötletét azonban nem fogadták el, de nem adta fel. 1943 februárjában Vesta Stoudt levelet írt Roosevelt akkori amerikai elnöknek, amelyben részletesen ismertette az általa kigondolt szalagot és azt, hogy miért kell frissíteni a lőszerdoboz lezárási módját. Roosevelt váratlanul meglátta a levelet, és elfogadta javaslatát.

Ez az ötlet annak idején átkerült a Johnson&Johnsonhoz, akik kifejlesztettek egy közvetlenül kézzel téphető szalagot, amely később szigetelőszalag lett. Miután ez a szalag a frontvonalra érkezett, a katonák váratlanul számos új felhasználási módot alkalmaztak. Eredetileg csak a katonaság használta, de mivel nagyon praktikus volt, a háború után háztartások ezreibe kezdett bekerülni, és napi polgári használattá vált.

Az 1950-es évektől hordozóként cellulózacetátot és polimerjeit kezdték használni, ragasztóanyagként pedig megjelentek a szintetikus polimerek. Az első ilyen szalag a matt cellulózacetát hordozójú, akrilpolimer ragasztóanyaggal bíró Scotch Magic Mending Tape volt.1961-bena 3M a következő képen publikálta ennek a típusnak a jellemzőit: ragasztóanyaga és annak hordozója semleges, hőmérséklet és páratartalmi változásokra nem reagál, természetes öregedés során nem változik, nem ül bele a papírba, nem színezi azt el. Amikor a ragasztószalag széles körben elterjedtté vált és egyszerűsége miatt már mindenki mindenféle célra használta, merült fel a kérdés először azok stabilitását, eltávolít hatóságát, valamint az anyagokra tett hosszabbtávú hatásukat illetően. A műtárgyvédelmi berkekben erősödő zúgolódás eredményeként, az 1970-esévekben különféle „műtárgybarát” ragasztószalagok is kifejlesztésre kerültek. A ragasztószalag gyártás hihetetlen fejlődésen ment keresztül a létezése óta eltelt hozzávetőleges 87 év alatt. Csak a 3M több mint 1000 típust dobott a piacra.

Különféle típusú ragasztószalagok

A ragasztószalag, ahogyan ma ismerjük nyomásérzékeny ragasztóréteggel, készül. Nagyrészt papír alapú ragasztószalagoknál használatos a víz-oldható ragasztó réteg. Egyéb ragasztószalagoknál hő hatására aktiválódik a ragasztó réteg. Festőszalagoknál elsődleges követelmény, hogy eltávolítás után ne hagyjon nyomot a felszínen. Biztonsági ragasztószalagok esetén pontosan az ellenkezője lényeges, a ragasztó réteg leválik a hordozó felületéről és szinte eltávolíthatatlan. A szigetelőszalag is egyfajta ragasztószalag legtöbbször PVC az alaphordozó, nagyszerű villamos szigetelő lévén. Nemrég vált népszerűvé a kézzel eltéphető ragasztószalag. Ez annyiban különbözik elődeitől, hogy a két szélét cikk-cakk formára vágják és így nem kell olló a méretre vágáshoz, egyszerűen eltéphető mint a papír. A polipropilén ragasztószalagok előnye a PVC ragasztószalagokkal szemben, hogy alacsonyabb ár mellett is tökéletes csomagolás végezhető el vele. A polipropilén ragasztószalag hátránya, hogy mechanikai sérülés hatására tovább szakad. A PVC hordozófólia egyik előnye, hogy nagyobb terhelést is elbír, a nehezebb kartonokat is lezárhatunk vele. A PVC ragasztószalag másik előnye, hogy mechanikai sérülés hatására a ragasztószalag nem szakad tovább.

A ragasztószalag alaphordozója a papír, polipropilén, polietilén, cellulóz-acetát vagy vinyl. A hordozó külső felületén levő bevonat biztosítja, hogy a ragasztószalag önmagához kevésbé ragadjon. Különben nem tudnánk használni. A ragasztóréteg alatt is van egy bevonat az úgynevezett primer, ami a ragasztó jó tapadását biztosítja a hordozó réteg felszínére. Ezen túl, ha a ragasztószalag nem transzparens egy vagy több szín is rákerül a külső felületre. Többféle ragasztóanyagot használnak a gyártás során, alacsony hőmérsékletre az oldószeres ragasztók váltak be, a legjobb tapadást a hot-melt ragasztókkal lehet elérni, a leggyakrabban a vízbázisú akril használatos a jó ár-érték arány miatt. Az oldószeres ragasztóréteggel rendelkező ragasztószalag kifejezetten alkalmas hűtőházi használatra és magas hőmérsékleten is jól használható.